Ne sírj. Ez most nem sikerült, de még számtalan esély vár az életben. Ne sírj. Most vigasztalhatatlannak érzed magadat, de ennél még sokkal nagyobb kudarcokat is el kell viselned. Legközelebb... legközelebb majd jobb lesz.

Sírok. Nem igaz, hogy nem érted meg. Ennél jobb már nem lehet. Sírok. Csak azért is sírok! Nem érdekel mi lesz ezután. Nem érdekel mi lesz legközelebb. Nem lesz legközelebb.

Tovább kell csinálnod! Számítanak rád. Ha most... nem folytatod, az a kevéske remény is eltűnik. Kérlek... Nem adhatod fel.

Feladom. Szerettem volna segíteni. Szerettem volna megtenni, amit kell. De nem sikerült.

Nem sikerült. De sikerülni fog.

Akik nagy tetteket hajtottak végre egykoron,
Mára ugyanolyan romlott lélekkel bírnak.
Akik egykor rossz emberek voltak,
Ma mézesmázosan köztünk sompolyognak.

Rohadt a lélek, nincs lelkiismeret,
Gonosz emberek hazugsággal etetnek.
Ti pedig eszitek, hiszen édes egy pirula,
S csak később derül ki a mellékhatása.
Akik pedig a kendőt lerántanák szemünkről,
Elhessentjük őket és mi magunk tesszük föl.
Átkozott a nap, amikor feltesszük
Szoros csomóval erősen rögzítjük.
Nem segíthet ekkor csak egy olló rajtunk
És egy kéz, mely levágja rólunk.
 

A fűben egy kisgyerek feküdt. A kerítés árnyékába húzódott a nyári nap fénye elől. Anyuka megmondta, hogy ebéd után egy ideig ne menjen a napra. Egy távcsőt szorított a szeméhez és a felhőket kémlelte vele. A távcső kopott bőrszalagja szakadtan lógott. Repülőt akart látni. Néha elkalandozott a villanyvezetéken üldögélő madarak felé, de egyébként nem volt hiba kitartásában. Éppen egy bogarakra vadászó madárkát figyelt, amikor a kék háttérben egy ezüstös kis pontot vett észre. Hirtelen felpattant és az égbolt rövid kutatása után újból a repülőre fókuszált. Ha hunyorított, még a repülő két szárnyát is látta és gyerekképzelete azt mondta neki, hogy egy apró alak épp kihajol az ablakon és neki integet. Visszaintegetett. Érdeklődve figyelte ahogy a repülő után húzódó kondenzcsík elpárolog és egészen a látóhatárig követte. Ezután anyuka hívta és ő boldogan szaladt be hozzá.
Évekkel később ugyanez a kisgyerek, amikor már felnőtt volt és tapasztalt és nem ért rá magasan repülő vasmadarak után integetni, hazalátogatott idősödő szüleihez. Kissé kellemetlennek érezte ezeket a kötelező látogatásokat, de az anyja néhány olyan hét után, amikor nem látta, egyre gyakrabban hívta telefonon. Amikor eljött, folyton-folyvást régi emlékekkel untatta őt, a komoly felnőttet. Ma a repülős történet következett. Mintha nem hallotta volna még elégszer. A kerti ebéd után az anya bevitte az ételt és az edényeket, nehogy a szemtelen legyek rájuk találjanak. A komoly felnőtt épp azon gondolkodott, hogyan mondja meg a visszatérő nőnek, hogy mostmár igazán sürgősen mennie kell. Úgyis marasztalni fogja, jobb lesz szép lassan elkezdeni. Utána akart menni a konyhába, de ekkor észrevett valamit az ablakkeret és a virágláda között. A régi távcső volt az, amibe az apja még manapság is néha belenéz. Ösztönösen emelte ki a muskátli lecsüngő ágai közül és emelte szeméhez. Utoljára legalább egy évtizede nézett bele.
A távcső kopott bőrszíja szakadtan lógott. A komoly felnőtt a felhőket pásztázta és hamarosan meg is találta, amit keresett; egy kis fehér pontot, egy repülőgépet. szíve hevesebben vert. Keze önkéntelenül emelkedett magasba.

Komoly tekintetű tehetséges ifjak,
Szép, álmodozó márciusi vágyak,
És a valóság kegyetlen képe,
mely időről-időre felébresztene.
Szíveteket a fájdalom nyomja
És sietve merültök az álmokba vissza.
Fájna megszólalni e kegyetlen világban
Senki sem tudja meg, szívetekben mi van.
El fogtok hullani, ahogy szüleitek,
El fognak nyomni azok, akik őket.
Szabadságvágyatok lassan lecsillapul
És megalkuvón, csendben a porba hull.

"A minap régi osztálytársammal találkoztam a buszállomáson. A már régen is nagyszájú leányzó egyszerűen nem akart megismerni. Amikor az átlagoshoz képest elég hangosan ráköszöntem, rámnézett, majd elfordította a fejét. Haja hidrogénszőke volt, bőre szolárium-barnított és már kevésbé feszes testére párducmintás leggings és a hideg ellen alig-alig védő fehér műszőr mellény tapadt. Szintén fehér magassarkú csizmájában továbbállt egészen a mellettem levő kocsiállásig. Ott nekem hátat fordítva megállt és cigarettát vett elő. A szél felém fújta a füstöt, ami a műkörmös kezében tartott cigarettából és kontúrozott szájából tört elő. Köhögnöm kellett; mindig is rosszul tűrtem a cigifüstöt. Emlékszem, mikor először terjedt el a pletyka az osztályban, a legmenőbb csaj cigizik. Futótűzként ért végig az osztályon a kérdés: És te cigiztél már? Természetesen igennel válaszoltam, holott dohányos mostohaapám miatt szinte irtóztam a cigaretafüsttől. A többiek is lódítottak, csak néhányan, a mintaszülők mintagyerekei közül álltak ki saját véleményük mellett és mondták csendesen -nehogy a társaság kitagadja őket- , hogy ők nem próbálták még és nem is akarják. Az osztály menő csaját lelkesen vettük körül mi, a csicskái és lelkesen hallgattuk élménybeszámolóját az anyjáról, aki nem engedi és az apjáról, aki nem bánja, csak a lakásban ne tegye, és volt már, amikor együtt cigiztek a teraszon. Ő volt a menő csaj, aki mindig mindent először próbált ki közülünk és már hatodikosként a végzős fiúkkal kavart. Udvartartásaként mi ácsingóztunk egy-egy megunt bizsuja után és mi igyekeztünk ott forogni, ahol ő, hátha a nagyfiúk velünk is szóba állnak.
Körülbelül a középiskola második osztályában kezdtem elszakadni tőle és a többiektől. Nem tudom, mi történt, talán a tanárok unszolása hatott, hogy tovább kell tanulnom és néhány felsőbbéves barátnőm a szakkörről, akik elmesélték, hogy a fiú osztálytársaik miket mondanak a csajról. Ezek után szép lassan leépítettem a kapcsolatunkat. Persze jött a hiszti hogy megváltoztam és hogy nem vagyok hű hozzá. Ez igaz is volt. Szerencsére a legjobb barátnőm is velem tartott és rájöttem, hogy ő már igazából évek óta hagyni akarta az egészet, csak nem volt elég határozott. Kikerültem a csicska szerepből és bekerültem a főiskolára. Tegnap épp a munkahelyemre siettem, amikor összefutottunk. Őt nem vették fel a fősulira és nincs jó állása. Egyedül neveli néhányéves kisfiát és egy kis albérletben élnek."

Nagy igazságok, nagy tévedések,
Mindenki egyet akar, nem sikerülhet.
Nem, amíg néhányak a fejünkön ülnek
És basáskodnak életünk felett.
 

A kora reggeli fényekben minden szín tompábban hat. Ha már kidörzsöltük az álmot a szemünkből, ilyenkor nem foglalkozunk hiábavalóságokkal, csak a lényeggel: hogy időben elkészüljünk. Ilyenkor pontosak és odafigyelőek vagyunk. Ilyenkor senkit nem lehet rávenni hangzatos szavakkal semmire. Ilyenkor csak az észérvek hatnak. Ilyenkor tisztábban látunk és a tegnapi felindulások már lelappadtak, az újak pedig még nem értek el bennünket. Ilyenkor hozzuk a leglogikusabb döntéseket. Ilyenkor kellene elmenni szavazni.

Tömör leszek: március 15-én március 15-t ünnepeljük, ne kedvenc pártunk nevében kampányoljunk, mert ez az ünnep önző, érdeki célú felhasználása.

Volt egyszer két fiatal. Mindketten átlagosak voltak, átlagos szülők átlagos gyerekei. Ám amikor kissé idősebbek lettek és már azt hitték, hogy benőtt a fejük lágya, mindketten erőteljesen a politika felé fordultak. Egyik jobb, másik bal oldalról szemlélte a világot. Ezt hallották egész életükben, ezt tanulták a szüleiktől, röviden: a környezetük miatt ebben hittek.
Amikor megismerkedtek, felismerték egymásban az értelmet és a gondolkodás hajlandóságát. Szimpatikusnak találták és tisztelték egymást. Azonban, mint mindig, már szinte ösztönösen nem akartak a másikkal barátságot kötni, amíg nem ismerték annak közéleti nézeteit. Amikor kiderült számukra, hogy ellentétes oldalakon állnak, elkezdték átértékelni egymás már megismert tulajdonságait és fel vélték fedezni egymásban eszméiknek ellenségét.
Nyílt vitába nem bocsájtkoztak, de találkozásaik egyre feszültebb hangulatúak lettek és nevetésük sem csengett olyan önfeledten és őszintén, mint azelőtt.
A politika mesterkéltté és felnőttesen meggondolttá tette őket. Ezt ők is látták, azonban tisztában voltak vele, hogy az érdektelenséggel még nagyobb kárt okoznak mind maguknak, mind hőn szeretett hazájuknak.
Beszélni akartak a másikkal és megértetni vele, hogy miért hisznek abban, amiben. Hiányolták egymás társaságát, de nem léptek.
Pedig ez egy szép barátság kezdete lehetett volna.
Létezik középút?

Butának lenni a világ legkényelmesebb állapota. Az ember sodródik az árral, ami lényegében már csak birkák bégető nyája. Úszik a két nyáj, az egyik bal, a másik jobb felé. Eközben oldalra fordulva kibégetnek egymásra: beeee, lerágjátok a legelőt, beeee, mi jobban csináltuk/csinálnánk, beee, pazaroltok, beee, beeee, beeee.
Mindeközben céljaik tulajdonképpen ugyanazok, a legelő, a fehér, réten vígan ugrándozó báránykák és télire meleg szállás. Mind ugyanazt akarják, de nyájaikat báránybőrbe bújt farkasok vezetik.
Ha pedig egy bárány hátsó két lábára áll és észreveszi a farkas kikandikáló füleit, jobbesetben önként távozik a nyájból és életét a kislétszámú középső nyájban folytatja, rosszesetben felfalják, melyet a többi birka vezetőik megsértése okán a legelő törvényének hisz.
És mit válaszoltak ezek a magukat fölöttébb értelmesnek tituláló és önmagukat a jövő értelmiségijének tartó birkák a farkasoknak, mikor azok megkérdezték, becsatlakoznak-e a nyájukba?

Beeeeee.

Az ifjú háborgott. Nem tehetett semmit, pedig izmainak feszültsége tettvágyról tanúskodott. Tudta, mi lenne a helyes és hogy kellene véghezvinni. De ki ő? Egy senki. Meg sem hallgatnák és ha mégis, ifjúsága okán legfelljebb kinevetnék.
Körülnézett. A szobában rendetlenség, kamaszos rendetlenség honolt. Az ifjú ledőlt az ágyra, nem tett semmit a káosz ellen. Nagy tetteket akart véghezvinni és közben elfelejtett élni.
Agyában a megoldást látta, a megoldást, a megoldást. De milyen megoldás az, ami csak álmokban él?